Ezek a szavak kavarogtak a fejemben azon a reggelen, amikor Kaley megszületett. Megsimogattam a kisbabám fejecskéjét, felém fordult, orrocskája az ujjamhoz ért. Ekkor fogadalmat tettem neki:
− Kicsikém, te kizárólag a szeretetet fogod megismerni, csakis azt. Igyekszem olyan anya lenni, amilyen az én anyám volt: szerető, türelmes, mindig csendes és szelíd.
Két héttel később, amikor éjjel háromkor járkáltam a lakásban, karomban az üvöltő újszülöttemmel, megint eszembe jutott az idézet. Abban a pillanatban ezek a szavak, egyáltalán nem vígasztaltak meg. Végtére is melyik baba akarna visszaemlékezni egy kialvatlan, aggodalmaskodó, türelmetlen anyára?
Amellett – korábbi fogadalmam ellenére – bizony nem éreztem szeretetet. A fáradtságtól béna és gyenge voltam, miközben igyekeztem mindent magam csinálni, bár anyám és a férjem is mellettem voltak. Csitítgattam Kaleyt, ölelgettem, de csak rugdalózott, és még hangosabban üvöltött. Képtelen voltam visszatartani a könnyeimet. Leroskadtam a nappaliban a földre, a kislányt lefektetem az ölembe, és a fejemet a kezembe temetve zokogtam.
Nem tudom meddig maradtam így, mert bár óráknak tűnt, lehet, hogy csak néhány perc volt. A könnyfüggönyön át egyszer csak világosságot láttam a hallban. Anyám jött felém.
− Add ide a babát – mondta.
Nem vitatkoztam. Legyőzötten nyújtottam át neki a visító batyut, odakúsztam a díványhoz, és fázósan összehúztam magam.
Anyám Kaley fülébe mormolt, utána az évtizedek során kialakult gyakorlattal feltette a vállára. Nemsokára a sírás szipogássá, a szipogás csuklássá alakult, és fél óra múlva csupán halk szuszogás hallatszott.
Megkönnyebbültem, de nem éreztem magamban igazi békét. Milyen anya az, aki nem tudja lecsendesíteni saját gyermekét? Mamát néztem, amint beült a hintaszékbe, és lassú ritmusban hintázni kezdett. Ezt ismertem, így altatott el engem is, megszámlálhatatlan éjszakákon.
− Szörnyű anya vagyok – motyogtam.
− Nem, nem vagy az.
− Ezt te nem értheted! – Könnyek gyűltek a szemembe. – Most még csak nem is szeretem. A saját kisbabámat.
Anyám halkan nevetett. – Hát, ma nem is volt nagyon szeretetre méltó, de azért kitartottál mellette. Dorgáltad, ringattad, sétáltál vele, és amikor mindez nem vált be, csak tartogattad, magadhoz szorítottad.
Felültem, átöleltem a térdemet. – De magamban csupán elkeseredést, dühöt és türelmetlenséget éreztem. Miféle anya az ilyen?
Anyám nem válaszolt azonnal, nézte a karjában alvó kisbabát. Látszott rajta, hogy elgondolkodott a szavaimon, és amikor megszólalt, a hangja távolinak tűnt. – Én is emlékszem erre – mondta halkan. – Miután megszülettél, állandóan türelemért imádkoztam. Sírtam, könyörögtem – nézett rám félmosollyal −, s még mindig nem jutottam a birtokába.
Képtelen voltam elhinni, amit mondott. − De hát mama, éppen erre emlékszem a legjobban, arra, hogy bármi történt, te soha nem vesztetted el hidegvéredet. Valahogy sikerült mindent elrendezned.
Ezt tette, akármilyen mennyiségű mogyoróscsókot kellett megsütnie az utolsó pillanatban, akármennyi plakátot kellett kiszíneznie. A mamám mindenhol időben elkészült, miközben mindig nyugodt volt és derűs.
Ápolónő volt, váltott műszakban dolgozott, de bármilyen iskolai esemény volt, legyen az szavalás egy ünnepélyen vagy egy színdarab, amelyben szerepeltem − még ha nem is érkezett meg a függöny felhúzásakor − számíthattam rá, hogy fehér ruhájában előbb-utóbb beoson az elsötétített terembe.
Ilyen volt az anya, akire emlékszem, az anya, akinek minden perc fontos volt. Az anya, aki soha nem viselkedett úgy, mint ahogyan én most.
− Mindig számíthattam rád. Mindig. − mondtam.
− Lehet, hogy te erre emlékszel, de nekem az jut eszembe, hogy egyszerre ráncigáltak hétfelé. Te és a fivéreid, az apád, a betegek és az orvosok a munkahelyemen. Mindenkinek rám volt szüksége, de soha nem volt elég időm ahhoz, hogy mindenhol ott legyek.
− De hát mindig ott voltál!
− Nem úgy, ahogy akartam, nem olyan gyakran, és nem olyan hosszú ideig. Ezért imádkoztam türelemért, hogy a lehető legjobban fel tudjam használni azt az időt, ami a rendelkezésemre állt. De hát ismered a mondást, Isten nem küld neked türelmet. Csak perceket küld, amikor gyakorolhatod a türelmet. Ilyen perceket, mint ez.
Figyeltem kettőjüket, és hirtelen megértettem: az emlékek nem az agyunkban fészkelnek, amely hajlamos rosszul rögzíteni a részleteket, hanem a szívünkben. Anyám és én nem ugyanúgy gondolunk vissza a gyermekkoromra, de osztozunk abban az emlékben ami számít. Mindketten visszaemlékeztünk a szeretetre.
Leültem a lábához, a hintaszék elé. Így maradtunk egy ideig − anyám, a lányom és én. És bár napfelkeltekor a sírás megint elkezdődött, azért az aranyfénnyel bevont csendes percért, amikor anyám lábánál ültem, és a lányom finom hajacskájára tettem a kezem, köszönetet rebegtem.
Ha Kaley valahogy visszaemlékezne erre az éjszakára, remélem, csak a szeretet jutna eszébe, amely mindenen keresztül kitartott mellette.
Szerző: Tina Whittle
- Budapestimami -
- A hozzászóláshoz regisztráció és bejelentkezés szükséges
