Nem vagy egyedül

Te is érezted ezt az elmúlt 6 hétben? Én igen, lassan már naponta, legalább egyszer rámtör az érzés, hogy feladom és felmondok... Nem megy nekem ez a bezártság, a digitális oktatás, és néha már úgy érzem a home office sem...

A család számára minden nap (kétszer) valami viszonylag újat kell az asztalra tenni, amit meg is esznek és ami egészséges is. Írtam egy listát a reggeli/vacsora ötletekről – hátha segítséget jelent másnak is.

Várom, nagyon várom, mikor jön be egy kedves felnőtt a szobámba és kapcsolja fel a villanyt, megnyugtató szavakat suttogva:
- Ne aggódj! Nincs ott semmi. A szörny már elment és nem jön vissza. Nyugodj meg! Most már minden rendben van!

Minden rosszban van valami jó. De mi lehet a pozitív hozadéka ennek a lélekfacsaró állapotnak, amiben március elején találtuk magunkat?

A home-school igazgatója, a férjem, a mai nappal elrendelte a tavaszi szünet véget és az oktatás megkezdését. (Nálunk a szünet is hamarabb kezdődött egy nappal a diákok nyomására!)

Féltjük őket. Az egészségüket, az életüket... hiszen a járvány miatt ők, a 65 év feletti szeretteink vannak leginkább veszélyben.

Ez a húsvét kicsit más volt mint az eddigiek. Most a család fiai nem indultak el locsolkodni és mi, lányok se vártuk a locsolkodókat. Választhattam, hogy egy nap lesz a sok karantén-nap közül, vagy ahogy lehet, ünneppé tesszük.

Csak néztem ki a fejemből és arra gondoltam, hogy most kéne szabadságra menni.

Úgy voltam vele, hogy egy másodikos tananyag és egy másodikos gyerek csak nem fog kifogni rajtam. Jelentem: DE!

Szeretnék, óh, de szeretnék újra kisgyermek lenni. A világ felől nem aggódni. Csak a családommal együtt lenni. A sok aggódást elengedni.

Mikor már azt hiszem, hogy kezdünk belerázódni ebbe a karantén-suli-buliba, akkor jön egy ilyen nap, mint a mai és sutba dobhatom a gondosan megtervezett napirendet, órarendet.

Hatodik napja tart nálunk az – egyenőre önkéntes – bezártság.