Nálunk vasárnap reggel is ugyanolyan kapkodás van, mint a hétköznapi reggeleken: 8 órakor ébresztő (ok hétköznap korábban azért (eddig)), ami, nehezen megy, - jaj anya, még egy kicsit... nehéz kelni, de felkelnek, viszont a nyugodt kellemes reggelire már ekkor nincs idő, persze tojásrántotta és sült szalonna van, de hogy együtt 4-en kényelmesen, kávézva beszélgetve, na az nem.
8:45-kor elmegyek a gyerekekkel a misére, gyakorlatilag úgy esünk be mindig az utolsó pillanatban, igen szinte minden hétvégén megyünk, Maxim ministráns, de Zsófi se hagyná ki, valahogy jót tesz a lelküknek, megnyugtatja őket. Aztán 10, negyed 11 mire hazaérünk, de már délben újra útra kelünk. Szerencsés vagyok, mert minden vasárnap a nagyszülőknél ebédelhetünk, hiszen csak ekkor tud együtt lenni a család. Aztán 3-4 körül haza. Lecó kész? Na álljunk neki tanulni, vasárnap van, hajat is kell mosni, bepakolni, és már el is telt a szabadnap...
Most valahogy más van, dél is elmúlt már, rajtam még mindig pizsama van, és a rántott húsokat panírozom, hisz 10 órakor még csak a reggelinél tartottunk, hosszan, kényelmesen, beszélgetősen. Nem siettünk sehova, nem mentünk misére, és a nagyszülőkhöz sem. 70 feletti mindenki, vigyázunk rájuk, de ők nehezen értik még...
- Hiszen hát ti a gyerekeim vagytok, ti eljöhettek hozzánk, és az unokák, akkor nem láthatom őket sem?
Nehéz szívfájdalom, félnek, nem magukat féltik, hanem minket a gyerekeiket, az unokáikat, azt, hogy mi lesz velünk fiatalokkal, mert ők még emlékeznek a háborús évek utáni nélkülözésre...
De most más van, megoldjuk, nyugi mama és papa, nem lesz semmi baj, túléljük ezt is, és utána minden rendben lesz!
- Makai Marianna - Kecskemétimami -
- A hozzászóláshoz regisztráció és bejelentkezés szükséges
