Jelenlegi hely

Olvass bele Patak Gyöngyvér: Család a dombon c. regényébe!

Éjjel Marci megint be-, illetve kipisilt a pelenkából. Erre persze felébredt – az éjszaka közepén peluscsere, pizsamacsere, ágyneműcsere –, de félálomban nem volt erőm semmit levinni a szennyesbe. Csak bevágtam mindent a szoba mellett a sarokba – persze hogy reggel, mikor a hajnali visszaalvás után kábán botorkáltam a sötét folyosón, rögtön ráléptem a nedves, hideg kupacra.

– A rohadt életbe! – dörrentem, hangosabban, mint kellett volna, mert a gyerekek azonnal mocorogni kezdtek, pedig akartam volna legalább tíz perc nyugalmat, mielőtt elkezdődik a nagyüzem. Miért nem tudnak egyszer kilencig aludni?

Lerángattam magamról a pisis zoknit, és dühömben az egész kupacot felemeltem, majd földhöz vágtam. Háromszor is. Annyira röhejes voltam így mezítláb, pizsamában, a pisis cuccot csapkodva a galérián, hogy egész jókedvem lett. Azért, a biztonság kedvéért, hogy minden feszültséget levezessek, egy jóleső mozdulattal lehajítottam az egész kupacot a nappaliba, a padkára – mint ahogy minden este praktikusan így landolt a gyerekek szennyese is. Elégedetten utánanéztem – jól megkapta! –, és máris nem volt kedvem nevetni. A kupacban rejtőzött ugyanis a feszesre telítődött eldobható pelenka, amit, mint most kiderült, neve ellenére nem szabad eldobni. A pelenka szétdurrant, és az eredeti térfogatának többszörösére duzzadt ultramagok megannyi gusztustalan, sárgás aszpikgolyóvá változva szanaszét gurultak, orrfacsaró bűzt árasztva és undorító látványt nyújtva.

– Ezt nem hiszem el!

A méregtől megint üvölteni tudtam volna. Vettem egy mély levegőt, hogy lenyugtassam magam. Lementem, fogtam egy guriga papírtörlőt, és azzal próbáltam összeszedni a ragacsos pisizseléket, amikből bőven jutott mindenhova. Közben a gyerekek is felébredtek, és elindultak lefelé.

– Állj! Maradjatok ott! – kiáltottam rájuk, de persze rám sem hederítettek.

– Mik ezek? – kérdezte Palkó, és már meg is fogott egy golyót.

– Ne fogd meg! Ne lépjetek rá! Ne fogjátok meg! – visítottam, mert láttam, hogy a másik kettő is nyújtja a kezét.

Misi kapcsolt, és egy hirtelen tigrisugrással a fotelon termett, aminek sokat tűrt karfája most megadta magát és az ívben összefont rattanszálak finom reccsenéssel kettétörtek. A fő problémáról egy pillanatra megfeledkezvén a fotelhoz pattantam, hogy megregulázzam Misit, ám így szabaddá vált az út Marcika előtt.

– Khakhaó! – kurjantotta Marci azon kevés szavak egyikét, amit furcsa torokhangon bár, de érthetően tudott kiejteni, és azonmód mezítláb áttrappolt a zseléken. – Húj, mi ezs? – selypegte, és hogy megnézze a talpát, rögtön leült, bele a már összekotort kupacba.

– Ilyen a pelenka belseje? De jó! – emelte fel Palkó a cafatosra szakadt pelenkát, amiből így a maradék beltartalom is kifordult, és szétesett.

– Tedd le! – kiáltottam rá. – Most ezt is takaríthatom össze! Kerüld ki, légy szíves, és hozd ide a szemétlapátot!

Palkó engedelmesen beszaladt a spájzba. Én gyorsan felemeltem Marcit, levettem róla a zselés pizsamanadrágot, és a másik, szintén feszessé duzzadt pelenkát. Mikor fog végre száraz pelussal ébredni?

– Palkó, hozod már végre a lapátot?

– Nem találom – kiabált vissza Palkó.

– Hogyhogy? Ott van a kuka mögött, a helyén.

– Ja… én a kuka mellett néztem. Megvan! – kiabálta őszinte örömmel legnagyobb gyermekem.

– Hihetetlen… Meg vagyok áldva veletek – sóhajtottam, de csak úgy, hogy ne hallja. – Köszönöm, kicsim, ügyes vagy – dicsértem meg inkább, amikor odaért, és megpusziltam, mert olyan büszkén tartotta magasra a lapátot, mintha az olimpiai lángot hozta volna.

– Na most senki ne mozduljon addig, amíg itt össze nem takarítok. Utána kaptok reggelit. Apa hol van? – jutott eszembe hirtelen, de a gyerekek csak a vállukat vonogatták.

– Norbi! – kiáltottam, többször is, de nem jött válasz. Megcsörgettem a telefonját: a konyhapulton hagyta. A friss kiflik az asztalon, ezek szerint a boltból megjött már.

Borzasztóan bosszantott, hogy szó nélkül eltűnt, és itt hagyott megint, a káosz közepén. Ahogy vakartam össze a pisidarabokat, egyre jobban fortyogott bennem a harag. A felmosót már akkora erővel csavartam ki, hogy elfehéredtek az ujjaim.

A gyerekek közben elkezdték a nyavalygást: kérek kakaót, vajas-mézes kiflit, miért nincs müzli, jaj, kiborítottam, lecsöppent, ne így vágd el, kapcsolj mesét!

– Leülhetek én is megreggelizni?! – fortyantam fel. – Hol lehet az apátok?

Felhívtam Lacit, nincs-e náluk, aztán Gáborékat – de ők sem látták Norbit. A cipője, kabátja a helyén, a pénztárcája a kabátzsebében… Biztos nem ment a városba. De akkor hova tűnhetett?

– Norbi! – kiáltottam még egyet, hátha… Persze semmi válasz. Eldöntöttem, tojok rá. A gyerekeknek bekapcsoltam a Pom Pomot, aztán elkezdtem leszedni a reggelizőasztalt. Gyorsan elmosogattam azt a pár bögrét, kiráztam a terítőt az udvaron – tényleg milyen szép idő lesz ma! –, enni adtam a cicáknak és felsöpörtem.

Palkó kitalálta, hogy bábelőadást rendez. Segítettem a kanapéból paravánt varázsolni, lehoztam a bábokat, felvarrtam a múltkori, hevesre sikerült darabban leszakadt farkasfarkat és oroszlánsörényt.

Lejárt a mosógép is. Teregetés közben arra gondoltam, hogy csak egy gyors ebédet dobok össze – „golyólevest” (ami hagymaleves, csak ha ezt kimondom, nem eszik meg) és spagettit. Korán megebédelünk, addigra remélhetőleg Norbi is előkerül, és ebéd után elmegyünk kirándulni valahova.

– Kimehetünk? – jött be Palkó a mosókonyhába.

– Máris meguntátok a bábozást? Nem akartok inkább bent játszani? – kérdeztem vissza, mert nem akartam most öltöztetéssel tölteni az időt. Neki akartam állni az ebédnek.

– Nem. A Misi focizni akar a Marcival, én meg felfedezőset játszok.

Palkó karácsonyra nagyítós bogárgyűjtő készletet kapott, és képes volt hóban-fagyban is félórákig görnyedni egy-egy vakondtúrás vagy tücsöklyuk fölött, hátha kidugja az orrát valaki, akire lecsaphat. Hiába mondtuk neki, hogy téli álmot alszanak, Palkó jobban bízott az empirikus módszerekben. Gyűjtött már egy csomó pókot, döglött legyet, amik érdekes módon télen is mindig le-lepottyantak egy-egy ablaknyitáskor.

– Délután úgyis kirándulunk egy nagyot – próbálkoztam még egyszer, bár a szemrehányó hang már meg is szólalt a fejemben, hogy csak a lustaság beszél belőlem.

– De a friss levegőből sosem elég, te szoktad mondani! – szólalt meg Palkó, élő lelkiismeretem. ‒ És elolvadt a hó, tudok mit nézni a nagyítóval.

– Hát jó – egyeztem bele –, de akkor előbb egyetek egy kis tízórait, ne ebéd előtt könyörögjetek.

– Én nem kérek! – kiabálta Misi, aki már ügyesen felhúzta a csizmáját, és épp cipzárazta a kabátját. Ahhoz képest, hogy ősszel múlt négy, iszonyú önálló.

– Palkó?

– Én sem. Anya, nem tudod, hol a cipőm?

– Éhesek lesztek.

Elővettem a helyéről Palkó bakancsát, és ráadtam előrenyújtott lábára.

– Marci? Legalább egy kis almát?

– Üü – rázta meg a fejét Marci, aki, ha csak tehette, beszéd helyett metakommunikált. Néha már kezdtem aggódni, hiszen nemsokára kétéves lesz, de még szavakat is alig mondott, nemhogy mondatokat. Azokat is úgy, mint egy kis Maugli. Alig lehetett érteni.

Mire Marcira rákerült a kabát, sapka, sál, és többszöri próbálkozásra az ötujjas kesztyű, addigra Misi már futástól kipirult arccal kopogtatott a hátsó ajtón. Hátramentem a konyhába, hogy beengedjem Misit.

– Mit szeretnél, kicsim?

– Kérek szépen vizet.

– Máris! – adtam neki egy pohárral, és gondoltam, most már talán neki tudok állni az ebédnek. A levessel akartam kezdeni, mert – ahogy nemrég megtudtam – az eredeti francia hagymaleves úgy a legfinomabb, ha a hagyma jó sokáig párolódik a vajon és az olívaolajon, mielőtt felöntjük vízzel. Egy gond volt csak. A szemem egyáltalán nem bírja a hagymát, a levesbe viszont majdnem fél kiló kell. Képtelen vagyok megpucolni ennyit. Norbi szokta megcsinálni helyettem, de most, ugye, nem volt sehol. Kiléptem a teraszra.

– Apa nincs ott valahol?

– Niiincs! – kiáltották a gyerekek.

Bosszúsan becsuktam az ajtót, de a következő pillanatban már ki is nyitottam, mert Marci visítását hallottam.

– Mi történt?

Marci a földön fekve ordított.

– Állandóan el akarja venni a labdát – magyarázta Misi –, és bőg, ha nem adom.

– De hát a fociban egymásnak kell passzolni. Miért nem adod neki?

– Mert nem rúgja vissza! Csak felveszi, és elszalad vele.

– Még pici! Neki ez a játék. Nem érti még a focit.

– De csak gólozunk. Azt nem kell érteni. Kihozod az ő labdáját is?

– Persze.

Bementem, kihoztam, odanyújtottam Marcinak.

– Nem! – kiáltotta mérgesen, és kiütötte a kezemből. – Be! – mutatott az ajtóra, és már csörtetett is befelé.

Sóhajtottam.

– Bejössz? Akkor vegyük le a csizmádat.

De Marci ellenkezett, és a gyümölcsöstálra mutatott.

– A-a!

– Almát kérsz?

– I – mondta, és biccentett, ami így együtt a határozott igent jelentette.

Felvágtam gerezdekre egy szép piros almát, és egy tálkában odaadtam neki.

– Nem – mondta, és mutogatta, hogy hámozzam meg.

– Hú… – kezdett fogyni a türelmem. – Már nagyfiú vagy, van fogad, megehetnéd héjastul.

De, hogy hamarabb szabaduljak, inkább már hámoztam is.

– Így megfelel?

– I. Khe – nyújtotta a kezét, hogy vegyem le a kesztyűjét.

– Bejössz?

Megrázta a fejét, és kivonult az almával.

– Apa még mindig nincs? – kiáltottam ki Palkónak, de ő annyira elmerült a munkában – kutatómunka helyett a télen letört fűzfagallyakat hordta egy kupacba –, hogy meg sem hallott.

– Nincs, anya! – kiáltotta Misi. – Elmenjek érte?

Megzabálom, hogy mindig segíteni akar.

– Hova mennél, drágám? Ha tudnám, hol van…

Ránéztem az órára. Hogy elment megint az idő. Azt hittem, eddigre már fő a leves.

Nekiálltam a hagymáknak. Már az első fej után nem láttam semmit, a könnyeimtől és a maró fájdalomtól. Összeszorított szemmel tapogatózva próbáltam megnyitni a csapot, hátha segít, ha lemosom, de hadonászás közben véletlenül levertem a mosogató szélén felejtett evőeszköztartót, ami hatalmas csörömpöléssel ért földet.

– Mi volt ez? – dördült Norbi hangja, valahonnan fentről, s hallottam, ahogy becsukja maga mögött a dolgozószoba ajtaját, és elindul lefelé. A hirtelen felismeréstől azt hittem, agyérgörcsöt kapok.

– Azt ne mondd, hogy egész eddig a dolgozószobában voltál!

– De – mondta Norbi. – Zenét hallgattam.

– Fülhallgatóval?! – Ezt már visítottam.

– Baj? – kérdezett vissza Norbi, és éreztem (látni még mindig nem láttam semmit), hogy fogalma sincs, mi bajom. – Van még reggeli?

– Nincs! És igen, baj! Tíz óra elmúlt, és még le sem dugtad a képed. Itt ordibálunk utánad egész reggel, senki nem tudta, hogy hol vagy. Én majd megszakadok, szétdurrant a pelenka, meg kiborultak a kanalak, nem tudom megpucolni a hagymát, te meg zenét hallgatsz!

– Menstruálsz? – kérdezte Norbi, mire úgy éreztem, mindjárt beledöföm a nagykést.

– Cseszd meg! – mondtam, és félig vakon kirobogtam a konyhából, de még bevágtam az ajtót, hogy csak úgy rezgett benne az üveg. A fürdőben bőgtem egy sort, aztán megmostam az arcom.

Milyen gáz, hogy mostanában ennyiszer kiborulok! Próbáltam felidézni valami vidám pillanatot, amikor igazán jól éreztem magam – hiszen alapvetően én vidám ember vagyok! –, és már éreztem, hogy mindjárt be is ugrik valami, amikor Norbi kiáltott, és a gondolat szertefoszlott, mielőtt felismerhető lett volna.

– Elég lesz ennyi hagyma?

Elernyedtem. Felvágta helyettem! Ahogy kinyitottam a fürdőajtót, megéreztem a sülő hús illatát is.

Tényleg velem van a baj. Mi a bajom, amikor semmi baj?

– Köszi – szipogtam, amennyire tudtam, közömbösen, nehogy Norbi elbízza magát.

– Megnyugodtál? – kérdezte és át akart ölelni. Elhúzódtam.

– Észrevetted, hogy egyre többet veszekszünk? Semmiségeken. Illetve semmiségeknek tűnő dolgokon. Én felkapom a vizet, ordítok, te meg sem hallgatsz.

– Most komolyan, megint ezzel jössz? Te veszekszel! Százszor mondod el ugyanazt!

– Mert egyszer sem figyelsz oda! Ha egyszer rendesen meghallgatnál, nem kéne annyiszor elmondanom.

– Te mondod, hogy semmiségeken veszekszünk, mégis teljesen belelovalod magad, és mindenkit lehúzol. Lépjél már túl ezen!

– Mégis hogyan? Ha nem mondhatom el valakinek, mi a bajom, én sem fogok rájönni! Te vagy a férjem, neked kell elmondanom!

– Akkor mondd! Csak ne ordíts! – mondta, látványosan keresztbe fonta a karját, és várakozón nekitámaszkodott a pultnak.

– Nem ordítok. Na. Szóval, reggel rögtön beleléptem a gyerek összehugyozott cuccába. Mert senki nem viszi le helyettem. Mérgemben ledobtam mindent, erre az a kurva pelenka eldurrant. – Próbáltam nem reagálni a Norbi arcán megjelenő vigyorra, amiről tudtam, hogy nem a történteknek szól, hanem a trágár beszédemnek, amit elveimmel ellentétben, de idegrendszerem romlásával párhuzamosan, sajnos egyre gyakrabban használtam. – Persze hogy nekem kellett összeszedni az egész kib… – elharaptam a végét –, az egész undormányt.

Norbi együttérzően bólogatott, de láttam, hogy nem sokáig tudja visszatartani a röhögést. Engem is csiklandozott valami, és éreztem, hogy a mérgem bosszantó sebességgel párolog el belőlem, de nem akartam megadni ezt az örömöt. Újra felemeltem a hangom, hogy vissza tudjam hozni a felfokozott idegállapotom.

– Az egész életem arról szól, hogy muszáj megtennem dolgokat, amiket nem akarok, mert nincs senki, aki helyettem megcsinálja. A legelső ilyen maga a szülés volt, csak annak volt valami értelme.

– Igen. Még szebb lett a feneked – vigyorgott Norbi, és fenyegetően közelített.

– De mi értelme például az állandó takarításnak? Minek takarítok?

Hátrálni kezdtem, de Norbi hirtelen elkapott és magához húzott. Azért sem hagytam abba:

– Úgyis minden mocskos lesz megint. Látod? Bejönnek cipővel! – mutattam az ölelésből kiszabadított kezemmel a bejárat felé, ahol a három gyerek éppen betrappolt. – És csak pakolok, megállás nélkül. A fogasra tegyétek a kabátot! – kiáltottam ki a kölköknek, gyakorlatban illusztrálandó az érveimet. – Tessék, ott van megint egy legódarab. Ha még egyet találok, kidobom! Halljátok? – kiabáltam tovább.

‒ A kukába? – kérdezte Palkó, őszinte csodálkozással.

‒ Igazad van, inkább leviszem a gyerekotthonba. Ott majd megbecsülik. ‒ Mintha a saját nagyanyámat hallanám, gondoltam, és nagyot sóhajtottam. Már nem éreztem haragot. Bementem a szobába hogy felszedjem a legót, de Misi megelőzött, és bűnbánónak szánt tekintettel nyújtotta felém a színes műanyag darabot.

‒ Majd én felviszem a helyére – ajánlkozott Palkó, és már fel is szaladt a lépcsőn. A legót lent felejtette. Misi átölelt. Hozzá hasonlóan Norbi sem hagyja sosem, hogy igazán kiélvezzem a dühömet. Megadó sóhajtással engedtem fel vízzel az üvegesre dinsztelt hagymát.

Amíg főtt az ebéd, nekiálltam takarítani. Az alacsonyan járó téli napsugarak beragyogták a nappalit. Marcika segített port törölni. A felkavart porszemek olyan vidáman csillogtak, mint az udvaron, a fűszálakon a felengedett zúzmara cseppjei. A nagyok Norbival közösen terítettek, és szóláncot játszottak. Palkó jókat kacagott Misin, aki persze nem értette a játékot, és összevissza mondott mindent. Amikor pedig látta, hogy ez vicces, belelkesedett, és direkt baromságokat mondott: pisi, kaki, fütyi, puki – amiken az összes fiú, Norbival együtt, pukkadoztak a nevetéstől.

Újra arra gondoltam, hogy megérdemeltem volna a sorstól egy lányt is.


Patak Gyöngyvér

A könyvet itt tudod megrendelni.

Imami: minden egy helyen, amire egy szülőnek szüksége lehet!

Ne maradj le a helyi családi programokról, hírekről, információkról!
Iratkozz fel hírlevelünkre!

Neked ajánljuk!

Hogy valóban élményekkel teli legyen a nyár!

Hogy valóban élményekkel teli legyen a nyár!

Mostanra már nyakig vagyunk a nagy nyári szünet kellős közepében. Mindenki elképesztően várta, a szülők talán már el is felejtik a holazalvókám-elfelejtettükalogopédiafüzetet-beposhadtazúszáscucc kombinációját, a gyerekeknek pedig egy ideje nem kell a szülők gyengéd (vagy épp agyvérzésközeli hangvételű-keljmárfelmertelkésünk!!!) ébresztésére kelniük. Szóval mit csinálnak? Hát még az ébresztőóra megcsörrenése ELŐTT természetesen közlik, hogy felkeltanaaaap, éhesvagyooook, kakiltaaaaam :D Én nem tudom, hogy vannak kódolva, de egyszerűen félelmetes, hogy a tanév idején 7kor sírva nyalábolom ki az ágyból az ovist, bezzeg a szünidőben 6kor már arcon pörögnek a testvérével együtt… Kis-Kovácsné Vancsa Barbi írása.
Rázva, keverve... jeges tea és kávé italok forró napokra

Rázva, keverve... jeges tea és kávé italok forró napokra

A nagy nyári melegben gyakran úgy érezzük, hogy könnyebb lenne egy kávéval, vagy teával. Forró helyzetekre jól jön néhány jeges korty akár mindkettőből.
Bolhazsákok és könyvmolyok

Bolhazsákok és könyvmolyok

Emlékszel még gyerekkorodból az összebújós meseolvasásokra? Az első kiböngészett betűkre, mikor végre összeállt egy szó? A takaró alatt zseblámpával olvasott regényekre? A könyvek világába belépés élménye egy életre elkísér bennünket.
Így lesz ügyes kezű gyereked

Így lesz ügyes kezű gyereked

Sok szülő csak az iskolaérettségi vizsgálatok során szembesül azzal, hogy óvodás gyermekének a rajzkészsége, vonalvezetése még nagyon távol áll attól, amilyen készségekre az első osztályban szüksége lesz. Kézenfekvőnek tűnhet ilyenkor színezők és feladatlapok garmadájával elárasztani a gyereket, ám a mozgások finomodásához nem erre van szükség.
Ugrás az oldal tetejére